Egyszer volt egy ember, s annak egy olyan öreg kutyája, hogy a csontot már nem tudta megrágni. Azt mondja az ember a feleségének:
- Feleség, meglövöm a kutyát, mert a csontot már nem tudja megrágni, én pedig hússal nem tartom.
Mondotta az asszony:
- Ne lője meg, lelkem, uram! Ha a csontot nem is tudja megrágni, de jól tud ugatni, s a tolvajokat elriasztja a háztól.
De így s de úgy, ő bizony meglövi, erősítette az ember. A kutya meghallotta, hogy mit akar a gazdája. Elszomorodott erősen, s bánatában kiment az erdőbe. Amint megy, mendegél az erdőn, találkozik egy farkassal. Kérdi a farkas:
- Hát neked mi bajod van? Miért vagy olyan szomorú?
- Hogyne volnék szomorú, mikor a gazdám meg akar lőni.
- Ne búsulj - mondja a farkas -, segítek én rajtad. Kibékítem a gazdádat veled, meghagyja az életedet, hanem aztán adj egy bárányt nekem.
A kutya megígéri a bárányt, s a farkas azt mondja:
- Maradj csak itt velem az erdőben. Majd ha a gazdád idejön dolgozni feleségével s kicsi gyermekével, én ellopom a gyermeket, neked általadom, s vidd vissza. Meglásd, ismét megszeret a gazdád, s nem lő meg.
Hát csakugyan úgy lett. Egy nap múlva, kettő múlva jön az ember a feleségével, hozták a kicsi gyermeküket is. Leteszik egy bokor alá, s azzal munkába fognak. A farkasnak sem kellett egyéb: a bokor mellé orozkodott, felkapta a gyermeket, elszaladott vele az erdő szélire, ahol a kutya várt reá.
(Forrás: otthinikedvenc.hu/nepmese.hu; Fotó: juhizs.blogspot.hu)
