Max is egyike volt azon hazai vakvezetőkutyáknak, akik nemcsak segítőjük, de szó szerint gazdijuk szemeként és élettársaként minden számíthattak egymásra.

A magyar látásában korlátozott férfi imádta kutyáját, de eljött a vég. Max volt a szeme és a sors elvette őt tőle. A kutyusnak csengője volt, amelynek jellegzetes hangját a gazdi könnyen beazonosította és ez is segített neki a tájékozódásban.

Csakhogy a csengettyűt akkor is hallotta, amikor már Max nem is élt. Ez egészen addig megtörtént, amíg új segítőkutyáját meg nem kapta. Gazdája nem tudta mivel magyarázni, csakis azzal, hogy a vakvezetőkutyája még a túlvilágról is segítette őt.